1966 decemberében a Varga család ajándékainak java nem üzletből, hanem a konyhaasztalról került a fa alá. Maradék karton, bontott fonal, egy régi szoknya és néhány gondosan félretett fadarab kellett hozzá – meg az, hogy a családtagok titokban figyeljenek egymásra.
Nosztalgikus, fiktív történet – a szereplők és az események kitaláltak.
A kirakatban maradt játék
Éva tizenhárom éves volt azon a télen, és már elég nagynak érezte magát ahhoz, hogy ne higgyen minden felnőttmagyarázatnak. Amikor az anyja azt mondta, a szövetkezeti áruházban elfogyott a lendkerekes autó, rögtön tudta, hogy ez csak félig igaz. Autó talán akadt volna még, csak nem annyiért, amennyit ők ki tudtak fizetni.
Öccse, a hétéves Pali hetek óta egy piros teherautóról beszélt. A játék az áruház kirakatában állt, platóján három apró faládával. Pali minden iskola után odanyomta az orrát az üveghez, míg a lehelete kerek foltot nem rajzolt rá. Mire december közepén Évával újra arra jártak, a teherautó helyén már egy műanyag baba feküdt, merev karral, sárga ruhában.
– Biztos elvitték – mondta Pali, és olyan gyorsan indult tovább, mintha ő döntött volna így.
Aznap este a konyhában petróleumszagú hideg szivárgott be az ajtó résein, bár a tűzhelyben még parázslott a szén. Ilona, az anyjuk, kisimította a viaszosvászon terítőt, és elővette a kredenc alsó fiókjából a hónapok óta gyűjtött holmikat: színes képeslapokat, spárgát, két gombolyag bontott fonalat, kartondobozokat és egy kifakult, kék virágos szoknyát.
– Ebből lesz az idei karácsony – mondta.
Éva a halomra nézett. Arra gondolt, mit mesél majd januárban az osztályban. Mások töltőtollat, korcsolyát vagy valódi bolti babát emlegetnek, ő pedig elmondhatja, hogy náluk egy régi szoknyát találtak a fa alatt. Nem szólt, de az anyja észrevette az arcán a csalódást.
Titkok a konyhaasztal két végén
Ilona esténként akkor kezdett dolgozni, amikor Pali már elaludt a másik szobában. A kék szoknyából rongybabát szabott Éva unokatestvérének, a négyéves Marikának. A baba teste egy régi, tisztára mosott lepedőből készült, a haját barna fonalból csomózták a fejére. Éva dolga volt kiválogatni a két egyforma fekete gombot a cipőpasztás dobozban őrzött gombok közül.
Eleinte kelletlenül öltögetett. A cérna folyton kicsúszott a tű fokából, a baba egyik karja hosszabb lett a másiknál, a fejét pedig hiába tömték ki vattával, kissé félrebillent. Ilona nem bontotta vissza.
– Legalább úgy tartja, mintha kérdezni akarna valamit – mondta.
A következő este papírfüzért készítettek a fára. A színes újságoldalakat vékony csíkokra vágták, majd lisztből és vízből kevert csirizzel karikákká ragasztották. Éva ujjára rászáradt a ragacs, a piros nyomdafesték pedig megfogta a hüvelykujját. Pali a szobából egyszer kiszólt, mire mindketten ráborítottak egy konyharuhát a félkész füzérre.
Lajos, az apjuk, ezekben a napokban feltűnően sokáig maradt a pincében. Azt állította, a bicikli láncát igazítja, holott a kerékpár hetek óta érintetlenül állt a lépcső alatt. Éva egy este lement szénért, és a munkapadon világos fadarabokat pillantott meg. Négy kerek korong feküdt mellettük, közepükön frissen fúrt lyukkal. Lajos gyorsan ráterített egy zsákdarabot.
– Amit láttál, arról hallgatsz – mondta, de a hangjában nem volt szigor. – Különben nem indul el szenteste az a jármű.
A kék posztó darabja
A faragott teherautó két nappal karácsony előtt már felismerhető formát kapott. A plató oldalát Lajos egy gyalult ládadeszkából vágta ki, a tengelyeket vastag drótból hajlította, a kerekeket pedig fekete cipőkrémmel sötétítette. Egyetlen baja volt: a vezetőfülkéhez nem talált olyan anyagot, amelyből ülést készíthetett volna.
Éva tudta, hol van megfelelő darab. Ilona a szekrény tetején őrzött egy tenyérnyi kék posztót, abból akarta megfoltozni Lajos ünneplőkabátjának könyökét. A lány sokáig állt a hokedlin, kezében az anyaggal. Ha levág belőle, az anyja bizonyosan észreveszi. Ha visszateszi, a teherautó ülése csupasz marad.
Másnap a konyhaasztalon már ott feküdt a kék ülés. Éva apró öltésekkel rögzítette, és még háttámlát is hajtott hozzá kartonból. Ilona akkor lépett be a kamrából, amikor az utolsó csomót kötötte.
Nem kiabált. Ez rosszabb volt. Felemelte a posztó maradékát, a fény felé tartotta, majd Lajos kabátjára nézett, amelynek könyökén már fényesre kopott a szövet.
– Megkérdezhetted volna – mondta csendesen.
Éva arca felforrósodott. Azt akarta felelni, hogy Pali egész télen arról a teherautóról beszélt, és hogy a csupasz deszkaülés nem igazi ülés. Ehelyett csak annyit mondott: – Sajnálom. – Aztán kiment a konyhából, pedig odakint a folyosón hidegebb volt, mint bent, és a vacsorára melegített krumplileves illata utánament az ajtóig.
A csomagolópapír második élete
December huszonnegyedikén Ilona elővette a vasalt csomagolópapírokat. Egyiken halványan még látszott az előző évi ragasztószalag helye, a másik sarkán ceruzával ez állt: „Ilonkának”. Megfordították mindet, hogy az írás belülre kerüljön. A csomagokat spárgával kötötték át, a csomók alá fenyőágacskát és szaloncukorpapírból hajtogatott csillagot csúsztattak.
A rongybaba külön dobozt kapott. Éva az utolsó pillanatban apró zsebet varrt a ruhájára, és a zsebbe egy papírra rajzolt piros tulipánt rejtett. Pali csomagjába az autó mellé három gyufásdoboz került. Ilona barna papírral vonta be őket, Éva pedig fehér ceruzával ráírta: LISZT, ALMA, SZÉN. Ezek lettek a rakományok.
Délután Lajos beállította a fát a zománcos vödörbe. Nem volt szabályos: egyik oldala ritkás, a csúcsa kissé meghajlott. A papírfüzér azonban eltakarta a hézagok egy részét, a dióhéjból és sztaniolból készült díszek pedig megmozdultak a kályha melegétől. Amikor meggyújtották a gyertyákat, senki nem nézte, hogy a karikák széle itt-ott csirizes maradt.
Pali letérdelt a teherautó mellé. Előbb végigtapogatta a kerekeit, aztán felrakta a platóra a három gyufásdobozt. A jármű kissé félrehúzott, mert az egyik kerék vastagabbra sikerült, de gurult. Pali átvitte a szoba teljes hosszán, majd vissza, és csak ezután vette észre a kék ülést.
– Ez olyan, mint apa kabátja – mondta.
A szobában rövid csend lett. Lajos a könyökére nézett, majd Évára. Ilona a szája elé emelte a kezét, mintha köhögne, de mosolygott.
A keskeny doboz
Éva már azt hitte, minden csomagot kibontottak, amikor az anyja benyúlt a fa mögé, és elővett egy keskeny, újságpapírba tekert dobozt. Nem volt rajta masni, csak egy kék fonáldarab. A lány óvatosan bontotta ki, nehogy elszakítsa a papírt.
A dobozban töltőtoll feküdt. Nem új: a kupakján vékony karcolás futott, a csíptetője kissé megkopott. Lajos egyik műhelybeli társa adta el, miután másikat kapott a névnapjára. Az apja megtisztította, új hegyet szerzett hozzá, és megtöltötte kék tintával.
– Próbáld ki – mondta Ilona, és elé tett egy darab csomagolópapírt.
Éva lecsavarta a kupakot. Sokáig nem tudta, mit írjon. Végül csak ennyit vetett a papírra: „Pali teherautója.” A tinta egy pillanatra megült a rostokon, majd szép, sötét vonallá simult. Pali közben a szőnyeg szélén fuvarozta a gyufásdobozokat, Marika a félrebillent fejű babát ringatta, Lajos kabátja pedig folt nélkül lógott a fogason.
Karácsony után Ilona a megmaradt kék posztót két keskeny darabra vágta, és nem a könyököt, hanem a kabát belső oldalát erősítette meg vele. A folt kívülről nem látszott. Éva azonban valahányszor apja felvette a kabátot, tudta, mi hiányzik belőle, és azt is, hová került.
A teherautó kereke később meglazult, a rongybaba egyik gombszeme pedig elveszett, de azon a télen egyik hiba sem számított. Ami a boltok polcairól hiányzott, azt a Varga család esténként kipótolta türelemmel, titkolózással és néhány rossz öltéssel. A fa alatt végül nem kevesebb lett az ajándék, csak mindegyiken rajta maradt valakinek a keze nyoma.
