1998 nyarán egyetlen rosszul súgott mondat elég volt ahhoz, hogy a falusi művelődési ház színpadán megálljon az idő. A főszereplő elnémult, a nézőtér mocorogni kezdett, a kulisszák mögött pedig mindenki tudta: ha most lemegy a függöny, hónapok munkája vész kárba. Az előadást végül nem a pontosan megtanult szöveg, hanem egy régi sérelem és egy váratlan mondat mentette meg.
Nosztalgikus, fiktív történet – a szereplők és az események kitaláltak.
Próbák a kánikulában
A művelődési ház amatőr társulata június eleje óta próbálta A postamester kabátja című komédiát. A darabot Feri, a helyi könyvtáros írta, aki rendezőként sem ismert lehetetlent: szerinte a szűk színpad, a nyikorgó deszkák és a három használható reflektor nem akadály, hanem „sajátos hangulat”. A társulat tagjai munka után érkeztek. A gyógyszertári asszisztens a pénztárosnőt játszotta, a téesz egykori gépszerelője a polgármestert, a főszerepet pedig Barta László, a negyvenkét éves buszsofőr kapta.
László könnyen tanult szöveget, és olyan erős hangja volt, hogy mikrofon nélkül is betöltötte a termet. Egyetlen ember előtt nem szeretett próbálni: a súgó, Barta Éva előtt, aki történetesen a húga volt. Két éve alig beszéltek egymással. Anyjuk halála után összevesztek a családi házon, pontosabban azon, ki mennyit segített az utolsó hónapokban. A házat végül eladták, de a vita velük maradt. Éva csak azért vállalta a súgást, mert a társulat régi súgója csípőműtétre került, Feri pedig nem talált mást, aki esténként ráért volna.
A próbák alatt udvariasan kerülték egymást. Éva a színpad szélénél, egy alacsony faládán ült, ölében a lefűzött példánnyal. László sosem nézett felé. Ha elakadt, inkább kivárt, míg valaki más megadta a következő mondatot. A többiek észrevették a feszültséget, de nem szóltak. Az amatőr színjátszásban mindenkinek jutott valamilyen magánéleti teher; azt többnyire letették a kabátok mellé a fogasra.
A premier estéjén minden ragadt a melegtől
Július utolsó szombatján megtelt a művelődési ház. A bejáratnál citromos üdítőt és ropit árultak, a ruhatár zárva maradt, mert senki sem hozott kabátot. A nyitott ablakokon át behallatszott egy távoli motor zúgása és a főút felől érkező busz fékcsikorgása. A mennyezeti ventilátor csak kavarta a forró levegőt. A bordó függönyt az előadás előtt kézzel húzták össze, mert a zsinórja tavasszal elszakadt.
A díszlet egy postahivatalt ábrázolt. A pult kartondobozokból és farostlemezből készült, a falra festett óra mutatói egész este fél hármat jeleztek. A sarokban álló lámpát Feri egy lomtalanításból mentette meg; kissé ferdén állt, és minden ajtócsapódásnál beleremegett az ernyő. Éva a függöny mellett rendezgette a súgócetliket. A teljes példány túl nehéznek bizonyult a szűk helyen, ezért a jeleneteket külön lapokra másolta. Két cédulát azonban véletlenül fordított sorrendben tett egymásra.
Az első felvonás simán ment. A közönség nevetett a falusi célzásokon, különösen azon, amikor a darabbeli polgármester saját magának küldött ajánlott levelet, hogy fontosabb embernek lássék. László felszabadultan játszott, még egy leeső kilincset is beépített a jelenetbe. A szünetben Feri megszorította a vállát. „Látod, Laci, ezt neked írták” – mondta, megfeledkezve arról, hogy ő maga írta a darabot.
A mondat, amely nem következhetett volna
A baj a második felvonás közepén történt. Lászlónak azt kellett volna mondania: „A levelet nem én bontottam fel, de tudom, mi áll benne.” Ez indította volna el a komédia félreértésekre épülő nagy jelenetét. Csakhogy a hőségben, a reflektor fényében egyszerre eltűnt fejéből a mondat. A pult mögött állt, kezében egy sárga borítékkal, és Évára nézett.
Éva lehajolt a legfelső cetlihez, és halkan, de tisztán súgta: „Anyánk rám bízta a házat, csak te sosem akartad meghallani.” Ez a mondat a zárójelenetből származott, ahol két testvér békül ki egy örökség miatt. A nézők közül aligha tudta bárki, hogy a színpadon álló férfi és a függöny mögött kuporgó nő számára ez nem egyszerű szöveg volt. László arca megfeszült. A kezében összeroppant a boríték.
A csend hosszabbra nyúlt, mint amennyit egy előadás elbír. Valaki köhintett a harmadik sorban, hátul felnyikordult egy szék. A pénztárosnőt játszó Marika megpróbálta továbbvinni a jelenetet, de rossz kérdést tett fel. László nem felelt. Feri a kulisszában már a függöny felé nyúlt, bár tudta, hogy a félbeszakítás után nehéz lenne újrakezdeni. Éva közben észrevette a felcserélt lapokat. Összegyűrte a hibás cetlit, de a helyes mondatot már hiába kereste: László úgy állt a fényben, mintha nem szerepet felejtett volna, hanem azt, miért ment fel egyáltalán a színpadra.
A darab letért a megírt útról
Ekkor a polgármestert alakító Pista odalépett hozzá, kivette kezéből a borítékot, és rögtönzött. „Akármi van ebben, postamester úr, egyszer valakinek csak fel kell bontania.” A mondat nem szerepelt a darabban, mégis pontosan illett oda. Marika rávágta: „De előbb annak kell elolvasnia, akinek címezték.” A társulat tagjai egymás után kapcsolódtak be, óvatosan kerülgetve az eredeti történetet. A nézők azt hihették, szándékosan lassították le a jelenetet.
László végül a függöny felé fordult. Nem Évát látta, csak a cipője orrát és az összegyűrt papírt a rozoga állólámpa mellett. Mély levegőt vett. „Lehet, hogy nem hallottam meg időben” – mondta. Ez sem volt benne Feri szövegében. A mondat azonban visszahozta a hangját. Kis szünet után hozzátette az eredeti végszót: „A levelet nem én bontottam fel, de tudom, mi áll benne.” Pista a helyére tette a borítékot, Marika pedig végre feltehette a jó kérdést.
A jelenet újra mozgásba lendült. A társulat néhány perc alatt visszatalált az eredeti cselekményhez, bár egy teljes oldal kimaradt, és a festett faliórára vonatkozó tréfa kétszer hangzott el. A közönség ebből semmit sem érzékelt kudarcnak. Amikor az utolsó félreértés is tisztázódott, és a szereplők felsorakoztak a kartonból készült postapult előtt, olyan tapsot kaptak, hogy a ferdén álló lámpa ernyője újra beleremegett.
A függöny mögött már nem volt szerep
A meghajlás után mindenki egyszerre beszélt. Pista azt bizonygatta, hogy az ő rögtönzése mentette meg az estét, Feri az elveszett oldalakat kereste, Marika pedig azzal foglalkozott, ki vitte el a kellékként használt szemüvegét. Éva nem szólt. A súgócetliket egy reklámszatyorba gyűjtötte, majd leült a színpad szélére. László még percekig a nézőkkel fogott kezet, aztán visszament hozzá.
Nem kérte számon a hibát. Felvette a földről az összegyűrt cetlit, kisimította a tenyerén, és elolvasta a rosszkor érkezett mondatot. Éva azt mondta, nem szándékosan tette felülre. László bólintott. Sokáig hallgattak, miközben a teremben csukódtak a székek, és odakint valaki beindított egy kétütemű motort. Végül László csak annyit kérdezett: „Megvan még anya kék lámpája?” Éva értette, hogy nem a lámpáról beszélnek. „Meg. Neked tettem félre.”
Aznap este együtt vitték le a díszleteket a raktárba. A családi házról nem döntöttek újra, és a régi sérelmek sem tűntek el egyetlen mondattól. De amikor Éva búcsúzáskor átadta a súgópéldányt, László nem fordította el a fejét. A hibás cetlit összehajtva az ingzsebébe tette. Feri később úgy emlékezett, azon a premieren a társulat különösen hitelesen játszotta a békülést. Arról nem tudott, hogy a legfontosabb jelenetet valójában nem ő írta.
A következő előadáson Éva már egy kemény fedelű füzetből súgott, gondosan megszámozott oldalakkal. László egyszer sem akadt el, mégis minden jelenet előtt odapillantott a bordó függöny mellé. Nem a segítséget várta. Csak meg akart bizonyosodni róla, hogy a húga ott van.
