A szentendrei skanzenben egy különleges foglalkozás a régi tárgyakra, dalokra és emlékekre épít. A demenciával élő idősek itt gyakran beszélni, énekelni, emlékezni kezdenek akkor is, amikor máshol már befelé fordulnak. A program nem gyógyít, de segíthet lassítani a romlást, és ezt épp a hétköznapi részletek teszik hatásossá.
A Szabadtéri Néprajzi Múzeum programja ősszel és tavasszal, heti rendszerességgel vár csoportokat. A résztvevők egy fehér parasztházikó három szobájában ülnek le, amelyet a ’80-as évek hangulatára rendeztek be: régi képek, szódásszifonok, Sokol rádiók és iskolaköpenyek veszik körül őket. A tér maga is emlékeket hív elő, és sokszor már ez elindít valamit.
Mi történik egy ilyen foglalkozáson?
A program inkább hasonlít egy lassú, türelmes vendégségre, mint klasszikus terápiára. Koccintás, beszélgetés, közös nézegetés és éneklés követi egymást, miközben a foglalkozásvezetők figyelnek arra, hogy minden résztvevő a maga tempójában kapcsolódjon be. Előfordul, hogy valaki egy fotóalbum láttán hirtelen felismeri saját régi munkáját, vagy egy dallam visszahoz egy-egy régi szöveget.
Az egyik felidézett esetben egy nőnél egy szalagsort ábrázoló fotó segített előhozni az emléket: kiderült, hogy szikvízgyárban dolgozott. Egy másik alkalommal egy szomorúan, ellenállón érkező idős asszony először visszautasította az éneklést, majd a közös dal végül annyira hatott rá, hogy előbb a dallamot, aztán a szöveget is visszaidézte. A leírások szerint a letargiából fokozatosan vidámabb állapotba került.
Miért lehet ez hasznos a demenciával élőknek?
A demencia a kognitív képességek romlásával járó, visszafordíthatatlan betegség. A korai tünetek többnyire a rövid távú memóriát érintik, később azonban a tájékozódás, a kifejezőképesség, az emlékezés, sőt a mozgás és a járás is romolhat. A betegség jelenlegi tudás szerint nem gyógyítható, viszont lassítható, és az ilyen terápiás alkalmak ebben kaphatnak szerepet.
A skanzen programjában nem az a fontos, hogy valaki mindent pontosan felidézzen. Inkább az, hogy legyen kapaszkodója egy ismerős dallamhoz, egy régi tárgyhoz vagy egy beszédfoszlányhoz. A gondozók és a foglalkozásvezetők szerint sokszor már a kedves, türelmes odafordulás is elég ahhoz, hogy valaki megnyíljon.
Mit adhat egy régi zsíros kenyér vagy egy ismerős dallam?
A foglalkozásvezetők egy egyszerű példát is említenek: egy demenciával élő embernek akár egy zsíros kenyér megkenése is jelenthet valamit, mert benne van a régi otthoni rutin emléke. Ugyanez történhet egy dallal vagy egy hétköznapi tárggyal is. Nem nagy gesztusokról van szó, hanem olyan apró helyzetekről, amelyekben az érintett még ráismerhet valamire a saját életéből.
Ezért működik erősen a program múzeumi tere is. Nem steril környezetben zajlik, hanem tárgyak között, amelyeknek van múltjuk, jelentésük és hangulatuk. A résztvevők sokszor épp ettől kezdenek el beszélni, énekelni vagy nézelődni, és a foglalkozás végére olyan arcok is oldódhatnak, amelyek az elején még zártnak tűntek.
A szentendrei kezdeményezés több mint egy évtizede fut, és díjat is kapott. A legnagyobb ereje talán mégsem a szakmai elismerésben van, hanem abban, hogy megmutatja: a demencia mellett is lehet olyan helyet teremteni, ahol az ember nem csak betegként van jelen, hanem emlékező, reagáló, kapcsolódni képes személyként.
Ez a fajta foglalkozás nem oldja meg a betegséget, és nem is ígér gyors csodát. Abban viszont sokat tud adni, hogy egyetlen délutánra is visszahozzon valamit abból, ami még él az emlékekben, a hangokban és a megszokott mozdulatokban.
