1966 nyarán egy elveszett mozijegy miatt három fiatal vasárnapi sétája hirtelen vallomásokkal és nehéz döntésekkel telt meg. Mire megszólalt a mozi előcsarnokában a csengő, már egyikük sem ugyanazt várta a délutántól, mint amikor elindultak a cukrászda felé.
Nosztalgikus, fiktív történet – a szereplők és az események kitaláltak.
Három gombóc fagylalt és négy mozijegy
Július utolsó vasárnapján a főutca úgy megtelt, mintha a kisváros egész héten erre az egy órára tartogatta volna magát. A férfiak világos ingben, vasalt nadrágban lépdeltek, az asszonyok apró mintás ruhát és fehér kesztyűt viseltek. A cukrászda előtt sor állt a fagylaltért, a mozi homlokzatán pedig egy kalandos francia film kézzel festett plakátja ígért veszélyt, tengert és olyan távoli kikötőket, amelyek nevét a legtöbben még térképen sem keresték meg.
Mari három tölcsért egyensúlyozott, Laci a vállán hordta barna műbőr tokban a fényképezőgépét, Éva pedig a retiküljében őrizte a négy elővételben megváltott mozijegyet. A negyedik jegy Gabié volt, aki a cipőgyár vasárnapi műszakjából érkezett volna. Éva apja csak úgy engedte el a lányát, ha Mari is velük tart, és legkésőbb fél nyolcra hazaérnek. Még azt is kikötötte, hogy a jegyszelvényt Éva tegye el, mert abból látja majd, valóban a moziban jártak.
Éva nem vitatkozott. Egy hete minden kérdésre röviden felelt otthon, mert a ruhásszekrénye alján, két összehajtott télikabát között ott lapult egy levél. Felvették egy budapesti kereskedelmi tanfolyamra, kollégiumi hellyel. Szeptemberben indulhatott volna, de még nem mondta meg a szüleinek. Az apja már elintézett neki egy állást a helyi földművesszövetkezet irodájában, és úgy beszélt róla, mintha Éva rég igent mondott volna.
A retikül üres zsebe
A cukrászda kirakata előtt Laci megállította őket egy fénykép kedvéért. Mari a tölcsérét az álla alá tartotta, nehogy a vanília a ruhájára csöppenjen, Éva pedig a nap ellen hunyorogva nevetett. A háttérben két kerékpár támaszkodott a falnak, az üvegen halványan visszatükröződött a túloldali trafik cégtáblája. Laci felhúzta a gépet, kattintott, majd kijelentette, hogy ez volt a tekercs utolsó kockája.
Alig tette vissza a gépet a tokjába, Éva ellenőrizni akarta a jegyeket. A retikül belső zsebéből azonban csak három került elő. Előbb nyugodtan végigtapogatta a bélést, aztán mindent kipakolt egy ablakpárkányra: zsebkendőt, púderdobozt, aprópénzt, egy fésűt és a kapukulcsot. A negyedik jegy nem volt sehol.
Mari rögtön visszaindult a fagylaltos ablakhoz. Benézett a kis márványasztalok alá, megkérdezte a pincért, találtak-e egy rózsaszín papírszelvényt, majd lehajolt minden világos folthoz a járdán. Éva egyre szótlanabbul követte. Nem maga a film aggasztotta, hanem az otthoni kérdések. Négy jegyet vett, csak három szelvényt vinne haza; az apja ebből egész történetet építene, és abban Évának megint nem jutna saját mondata.
Laci nem keresett olyan buzgón. A kirakatok üvegét figyelte, a cipője orrával kavicsokat pöccintett az út szélére. Mari vette észre először, hogy valamit szorongat a bal kezében. Amikor rákérdezett, Laci elvörösödött, majd lassan szétnyitotta az ujjait. A hiányzó jegy volt nála, kissé meggyűrve.
Amit Laci nem akart visszaadni
Éva először azt hitte, tréfáról van szó, de Laci nem mosolygott. A jegyet még a fényképezés előtt találta meg a cukrászda küszöbénél. Fel akarta venni, ám akkor meglátta Éva retiküljében a budapesti iskola kék szegélyű értesítését. A boríték kilógott a zsebkendő alól. Laci csak egy sort tudott elolvasni, de abból megértette, hogy Éva el akar menni.
A fiú azt mondta, nem a jegyet akarta ellopni, csak azt várta, hogy Éva végre elmondja nekik az igazat. Egész tavasszal úgy terveztek, hogy ősszel is együtt járnak majd táncestre a művelődési házba. Laci még azt is vállalta volna, hogy Gabi motorjával átjárnak a szomszéd község báljaira. Éva viszont hagyta, hogy helyette mindenki terveket készítsen.
Éva kikapta a kezéből a jegyet. Halkabban beszélt, mint máskor, ezért mindkettőjüknek közelebb kellett hajolniuk hozzá. Nem azért hallgatott, mert nem bízott bennük, hanem mert otthon a hallgatás volt az egyetlen dolog, ami még az övé maradt. Ha kimondja, hogy Budapestre készül, az apja talán el sem engedi többé a házból egyedül. Az anyja sírna, a nagynénje hálátlanságról beszélne, és másnapra az egész utca tudná, hogy Éva többet akar annál az életnél, amelyet gondosan előkészítettek neki.
Mari a cukrászda falának támaszkodott, és azt kérdezte, vajon nekik mikor akarta volna elmondani. Éva erre nem tudott felelni. A korzó közben körülöttük tovább haladt. Ismerősök köszöntek, egy kisfiú lufit húzott maga után, a mozi hangszórójából recsegve szólt a délutáni előadás zenéje. Hármuk között mégis olyan csönd lett, mintha bezárt volna az egész utca.
Amikor megszólalt az előadást jelző csengő
Gabi lihegve érkezett a gyár felől, olajfoltos vászontáskáját a kerékpár csomagtartójára szíjazva. Nem értette, miért állnak még mindig a cukrászda előtt, amikor már csak tíz perc maradt a kezdésig. Mari röviden elmondta, mi történt. Gabi nem kérdezte Évától, valóban elmegy-e. Csak levette a kerékpár kormányáról a gumipókot, megigazította a táskát, és közölte, hogy ha kollégiumba költözik, ezt a biciklit nem viheti magával, de a pumpát odaadja, mert Budapesten is lapos lehet egy kerék.
A mondat olyan váratlanul hétköznapi volt, hogy Éva elnevette magát. Mari is, végül még Laci szája széle is megrándult. Nem békültek ki egyetlen pillanat alatt. Laci bocsánatot kért, amiért visszatartotta a jegyet, Éva pedig azért, hogy barátságnak nevezte azt, amiből a legfontosabb gondolatát kihagyta. Mari kikötötte, hogy szeptemberig nem őrzi tovább helyette a titkot. Évának magának kell beszélnie otthon, még azelőtt, hogy az apja átvenné neki az irodai munkakönyvet.
A mozi előcsarnokában már megszólalt a csengő. A jegyszedő néni sietve tépte le a szelvényeket, a negyediket azonban Éva egy pillanatig nem engedte el. Aztán megkérte, hogy óvatosan szakítsa, mert szeretné megtartani a felét. Odabent Gabi ült a sor szélére, mellette Mari, Éva és Laci. A vásznon hajók futottak ki egy ismeretlen kikötőből, de Éva azon gondolkodott, hogyan kezdi majd este a mondatot az apjának.
A fénykép hátoldala
Egy héttel később Laci előhívatta a tekercset a fényképésznél. A cukrászda előtt készült felvételen mindhárman nevettek, még abból a percből, amikor a jegy elvesztését és Éva tervét egyikük sem ismerte. Csak egy nagyítást tudtak fizetni. Laci Évának adta volna, Éva Marinak, Mari pedig azt mondta, ne az kapja, aki elmegy, és ne is az, aki marad.
Végül Gabi őrizte meg a képet a munkásszálló vasvázas ágya fölött, mert ő érkezett utoljára, mégis ő látta elsőként, hogy a barátságot nem a titkok hiánya tartja össze. A hátoldalára Éva ráragasztotta a megmentett jegyszelvényt, és kék tintával csak ennyit írt: „Vasárnap, amikor végre elindultam.”
Éva azon az őszön valóban Budapestre költözött. A búcsúzáskor már nem ígérték meg, hogy semmi sem változik, mert mindannyian tudták, hogy az efféle ígéretek túl nagyok egyetlen vasárnaphoz. Abban azonban megegyeztek, hogy a fényképet senki sem viheti magával végleg: akihez éppen került, annak tovább kellett adnia a következő találkozáskor. Így a kép éveken át vándorolt közöttük, a hátára ragasztott mozijegy pedig minden hajtásával arra emlékeztette őket, hogy azon a délutánon nem egy előadásról maradtak le majdnem, hanem egymás életéről.
