A nyár mindig a szabadágot, a felfedezést és az új kalandokat jelentette. Emlékszem, ahogy a nyári szünet első napjaiban bőgött az utcán a piros panta a motoron, ahogy az apukák összegyűltek a szomszédos fasoron, hogy még egy utolsó fát kivágjanak. De mi, gyerekek az igazi kalandban az erdő mélyén, a fák lombkoronái között kerestük a boldogságot. Szóval, mi is történt abban a bizonyos 85-ös nyáron?
A táborra készülődés – izgatottság és vágyakozás
Már június végén megkezdődtek a készülődések. A nagyszüleim tetemes mennyiségű befőttjét pakoltuk a táskába, és anyu örömmel töltötte meg a fém, csíkos táboros dobozainkat mindenféle finomsággal. A lencsefüleket szalvétába csomagoltuk, a zsebkendőt, amely mindig a helyén maradt, úgy hajtogattuk, ahogy ő, anélkül, hogy egy csepp is elszökte volna belőle.
A táborhely, a Szilváskő melletti kis falu, tele volt gyűjtögetni valókkal; bogyókat, gombákat, mindenféle érdekes dolgot hozhattunk haza. A buszúton a szél az összes gyerek arcát fújta. Mindenki izgatottan beszélgetett, felelőtlenül nevetett. Aztán megérkeztünk. A régi faházak már várták az érkező gyerekek nevetését; a táborvezetők, akikkel néhány napra szinte szerves egységet alkottunk, szinte egyáltalán nem voltak idősebbek nálunk.
A felnőtt világ záloga – a nyári tábortűz
Az érkezés utáni napok csak rózsásan sültek el! A naplementék és a tábortűz fénye a legédesebb és legőrültebb titkokat mutatta meg nekünk. Emlékszem, amikor a gyerekek körbe ültük a tüzet, és azzal pragmatikus meglepetést szereztem, hogy meg akartam mutatni a szüleim titkos családi füzetét! Két dolog volt ott, ami különösen megakadt a szemünkben: egyrészt a szalvéták, másrészt a rágók. Szükségünk volt a magunk „hősies” rágógumijaira, amelyeknek mindig ki volt téve a mulattatás és jókedv.
De a legemlékezetesebb rész az volt, amikor elhagytam a tábor felnőtt világát! Az egész csapat egyszerre szólalt meg, az instruktor ránk parancsolt; „Viccelni nem szabad, most énekelni kell!” Ekkor mindenki énekelni kezdett: „Kék az ég, zöld fű…” és pár perc után már meg is jött a régi szokás, hogy mindenki minden frázist bátortalanul, de mégis boldogan ölelt meg! Mindez az egyszerű dallam mennyire összekapcsolt minket! A gyermeki lelkek boldog felcsillanása mindig hazáig elkísért.
Barátságok, amik örökre változtatják az életet
A táborban a barátságok nagyon gyorsan születtek. Ott volt Móni, aki mindig könnyedén mászott fára, és Attila, akinek az énekhangja még a legnagyobb sziklákat is megmozgatta. A szünetekben fák mögött bújócskáztunk, éjszakánként pedig felnőtt szokásainkat utánoztuk, és kóborolva mesélgettük a régi mesék elfeledett hőseit.
Egyik alkalommal a tűznél ültem Mónival, és meséltem neki a jövőmről. Hogyan szeretnék felnőttként járni iskolába, vizsgázni, tehát olyan hihetetlen dolgokban gondolkodtam, amik akkor nem voltak ismertek. Móni szorosan megfogta a kezem, és azt mondta: „Fogunk együtt felnőni!” Aznap este megfogadtunk valamit: sosem hagyjuk el egymást.
A nyár végére, ahogy minden jónak vége szakad, mégis egy bágyadt nosztalgiával ijedtünk meg a távozástól. A búcsúzás felnőttebb, már szomorúbb emberré tett minket, de a fáktól örök emlékeket hoztunk magunkkal.
A tábor után sokáig vágyakoztam a fára mászásra, és Mónival időről időre elmentünk, hogy újra átéljük azt a cselekvést, ami a szabad gyerekkorunk örömeit hozta vissza. Ezek a napok máig elevenen élnek bennem.
Emlékek, amik visszatérnek
Több mint három évtized eltelt azóta, de a nyári tábor emlékei máig élénken élnek az emlékezetemben, mint a legszebb festmény a falon. A csillagos ég alatt ülve érzem Móni kezét a sajátomon, a gyermeki lelkek örömével telve.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Milyen volt a nyári tábor, a barátságok és a fák, melyeket örökre a szívetekben őrzitek?
