A Mágó testvérek könyve nem egyszerű családi visszaemlékezés. Abból lett, hogy egy nagymamánál leültek, végigbeszélték a régi történeteket, és rájöttek: a saját családjukon keresztül egy egész évszázadot lehet megmutatni.
A kötet cigányul, magyarul és németül is megszólal, és már ez különlegessé teszi. De a valódi ereje nem ebben van, hanem abban, hogy két testvér úgy állt neki, mintha a családi emlékezetet akarná megőrizni, nem pusztán egy könyvet összerakni.
Mi vitte őket közös munkára?
Mágó Károly és Samuel Mago féltestvérek, de ez soha nem volt köztük kérdés. Samuel úgy beszél róla, mint bátyjáról és példaképéről. Károly gyerekkorában megkapta a zenészcsalád terhét is: a nagyapja híres cigányprímás volt, az apja hegedűművész. Nem kerülhette el a zenetanulást, de amikor felvételt nyert a konzervatóriumba, később mégis abbahagyta.
Nem a levegőből jött a váltás. A kilencvenes évek közepén már látszott, hogy bizonytalanná válik a zenei pálya, ezért Károly más irányba ment. A jogról csak néhány ponttal maradt le, végül az ELTE történelem szakára iratkozott be, később Bécsben élt, majd itthon a Rádió C-nél lett riporter. Az egyetemet már a munka mellett fejezte be.
Samuel közben azt mondja, a bátyja nyitotta meg az utat a fiatalabbak előtt: azzal, hogy megszakította a generációkon át öröklődő zenei kényszert, nekik könnyebb lett nem engedni ennek a nyomásnak. Ő maga tizenöt évesen talált egy cigánytanfolyamot Bécsben, ott tanult meg cigányul, és ezután sokkal inkább bevonta magát a cigányságot érintő ügyekbe is.
Honnan lett a családi beszélgetésből könyv?
A közös kötet egy osztrák irodalmi díj után indult el igazán. Samuel 2015-ben megnyerte az Októberi jégeső című művével, és ez lehetőséget adott arra, hogy annál a német kiadónál publikáljon, amelyik később a közös könyvet is megjelentette. Karcsi írt egy novellát, Samuel lefordította németre, a kiadónak pedig annyira megtetszett, hogy rábólintott a folytatásra.
Onnantól kezdve már közös szerkesztésről volt szó. Nem kész, lezárt szöveg született, hanem folyamatos átnézés, javítás, véleményezés. Károly szerint igazi alkotómunka volt, amit mindketten élveztek.
A legfontosabb fordulat mégis a nagymamánál történt. Ott ültek össze, hogy tisztázzák, miről is akarjanak írni. A sokszor hallott családi történetek akkor kaptak új színt, és akkor látták meg bennük azt is, mennyi gazdagság van bennük. Innentől már nem volt kérdés, hogy ezekből kell kiindulniuk.
A család történetén keresztül egy évszázad rajzolódik ki, vele együtt a cigányság története és az a sajátos hozzáállás is, amelyet a testvérek a közösségükhöz kötnek. Nem véletlenül tartják fontosnak azt sem, hogy kevés olyan európai történet van, amelyet romák írtak romákról.
Miért lett ebből több egyszerű családi emléknél?
A könyvben helyet kap a babona és a hit is, de nem dísznek. Károly keresztény emberként nem hisz az átkokban, Samuel pedig kifejezetten hangsúlyozza, hogy nem teljes fikciót akartak írni, hanem valós dolgokat építettek bele. Az osztrák kiadó úgy fogalmazott, hogy a kötet nagyon mágikus, tele van csodával, még ha a magyar olvasónak ez nem is mindig ennyire feltűnő.
Külön történet az is, hogy a könyv két nyelven jelent meg, ami önmagában ritkaság. A felolvasásokon cigányul és németül hangzottak el a szövegek, közben rövid zenei betétek is voltak, a végén pedig a közönség kérdezhetett. Károly ezt úgy fogta meg, mintha muzsikálni mennének: könyvvel, laptoppal, és kész. Samuel szerint minden ilyen alkalmon ott volt velük a család a történeteken keresztül.
A nyelv miatt is fontos lett ez a kötet. Samuel úgy látja, Bécsben többször hall cigányul beszélő embereket, mint Magyarországon, mert itt sokszor csak otthon, egymás közt merik használni a nyelvet, nem szégyenből, hanem félelemből. Ezért is kaptak sok visszajelzést cigány olvasóktól, akiknek sokat jelentett, hogy cigányul is olvashattak novellákat.
Az egyik legnehezebb szál a cigány holokauszt. Samuel szerint ezt Európában még mindig nem dolgozták fel rendesen, bár a roma szakemberek sokat tesznek azért, hogy ezek a történetek ne merüljenek feledésbe. Károly saját családjából is hoz példát: a dédnagyapját elvitték, és csak az mentette meg, hogy annak a helynek a tulajdonosa, ahol muzsikált, közbenjárt érte.
A testvérek nem nagy sikert akarnak mérni a könyvön. Inkább azt, hogy emlék maradjon belőle. Ha egyszer egy cigánygyerek leveszi a polcról, és magára ismer benne, már elérték, amit szerettek volna. Ha valamitől erős ez a történet, hát attól, hogy nemcsak róluk szól, hanem arról is, hogyan marad meg egy család és vele egy közösség hangja.
Ha valaki a könyvben a cigány holokauszt vagy a nyelv miatt mélyebben magára ismerne, érdemes tovább beszélni róla családban vagy közösségben. Ilyenkor egy ilyen kötet nem lezár, hanem elkezd valamit.
