Sokan ma is úgy gondolják, hogy az OMSZ-nál csak 2017-től dolgozhattak nők mentőápolóként vagy gépkocsivezetőként. Rózsika néni története ezt a tévedést azonnal helyre teszi: ő már 1951-ben olyan képzésen vett részt, amelyet kifejezetten női mentőápolóknak indítottak.
Ma 92 éves Zabó Jánosné, vagyis Rózsika néni idézte fel azt a korszakot, amelyről sokáig alig esett szó. Elmondása szerint négy bajtársnőjével együtt végezte el a tanfolyamot, majd közel három éven át dolgozott mentőápolóként. Ez önmagában elég ahhoz, hogy más fényben lássuk a magyar mentésügy múltját.
Nem 2017-ben kezdődött a női jelenlét
A félreértés onnan ered, hogy a szabályozás szerint a nők valóban csak orvosi vagy mentőtiszti beosztásban vehettek részt a prehospitális ellátásban. Csakhogy ettől még volt egy korábbi, ma már szinte elfelejtett fejezet: 1951-ben elindult egy külön női mentőápoló-képzés.
Az első öt nőből rövid idő alatt húszfős, összetartó bajtársi közösség alakult ki. A munkájukat szakmai elhivatottság és lelki erő jellemezte, és ez nem üres dicséret: a visszaemlékezés szerint helytállásuk semmiben sem maradt el férfi kollégáikétól.
1954-ben aztán váratlanul megszüntették a programot, a nőket pedig más egészségügyi munkakörökbe vezényelték. A történet ettől lesz igazán különös: ami ma természetesnek tűnik, az akkor már megvolt, csak rövid időre engedték meg, hogy működjön.
Mit üzen ma Rózsika néni visszaemlékezése?
Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője most köszönetet mondott Zabó Jánosnénak és úttörő társainak a bátor, áldozatos munkáért. Ez a gesztus nemcsak egy embernek szól, hanem annak is, hogy a mentés történetét nem kizárólag férfiak írták.
Az egész történetben van valami tiszta és egyszerű. Egy 92 éves asszony emlékei felbontanak egy régi tévhitet, és közben megmutatják, hogy az igazi hivatástudat nem korhoz vagy nemhez kötődik. A segítéshez akkor is kellett bátorság, amikor erről jóval kevesebb szó esett.
A Mentésügyi Tájékozottsági Index 2021-ben 8,6 lett a tízes skálán, ami biztató, de azt is jelzi, hogy még van hová fejlődni. Rózsika néni története ezért nemcsak emlék, hanem pontos helyreigazítás is a magyar mentésügy múltjáról.
Ha valakit ma is bizonytalanná tesz a női mentőápolók múltja, ez a visszaemlékezés szépen rendbe teszi a képet. Ha pedig valaki ismeri ezt a korszakot, jó alkalom lehet felidézni, mennyi mindent köszönhetünk azoknak, akik csendben dolgoztak.
Mi maradt meg ebből az időből?
Leginkább az, hogy a női mentőápolók nem kivételként, hanem bajtársként álltak helyt. A nevükből ma már csak néhány emlék maradt, de ezek elég erősek ahhoz, hogy helyre tegyék: a nők a mentésben már több mint hetven éve jelen voltak.
