Egy Óbudáról indult karthauzi atya nyolcadik éve él Provence-ban, egy olyan kolostorban, ahol a csend nem különlegesség, hanem szabály. Vendéget is csak évente három napon fogadhat, ezért a mostani magyar látogatás ritka alkalom volt még a családjának is.
Az atya 1970-ben született Budapesten, és már gyerekként a bátyjával együtt ministrált. A papi-szerzetesi hivatás gondolata 1988-ban fogalmazódott meg benne először, a misék utáni beszélgetések pedig végleg megerősítették benne ezt az utat. Ma a Toulon közelében fekvő Montrieux-ben él, a karthauzi rend provance-i remetekolostorában.
Miért ilyen zárt ez az élet?
A karthauzi rend a XI. században alapított római katolikus szemlélődő rend. A szerzetesek hitvallása egyszerű, de kemény: a hallgatásban és a magányban találhatják meg Istent. Ennek megfelelően szigorú napirend szerint élnek, rendszeresen böjtölnek, és a kolostor falai között alig beszélnek egymással. A szerzetespapi képzés legalább hét évig tart, vagyis ide nem lehet egyik napról a másikra belépni.
A kolostor fenntartását fizikai munkával oldják meg. Az atya házának földszintjén asztalosműhely van, fölötte a cubiculum, vagyis az ima- és hálószoba. Egy közös kerengőből nyílik a ház, amelyhez egy apró kert és egy kétszintes épület tartozik.
Hogyan telnek ott a napok?
A monostor egész területén csend van, és a szerzetesek csak a priorral beszélnek. Hetente mindössze két közösségi alkalom enged beszélgetést: a vasárnapi ebéd és egy közös séta a monostor körüli erdőkben. Évente egyszer a közösség több napra elutazik egy festői helyszínre, a többi időben viszont a visszavonultság adja a napok ritmusát.
Montrieux-ben már a XII. század elejétől éltek remeték. A romos monostort a karthauzi rend 1929-ben vásárolta vissza, azóta élnek ott újra háborítatlanul a szerzetesek. A hely története jól mutatja, milyen régi és következetes ez az életforma: aki ide kerül, annak a magány nem kényszer, hanem vállalt rend.
2026-ban hatfős magyar csapat látogatta meg az atyát. Ott volt az édesanyja, a bátyja és annak a felesége, egy másik házaspár, valamint az Újlaki Plébánia munkatársa. Erre a három napra az atya részleges felmentést kapott a napirend alól, így a reggeli konventmise és a délutáni zsolozsma kivételével a vendégeivel lehetett. Sokat beszélgettek, a férfiakkal a liturgiákon is részt vettek, és bejárták a monostort is.
Ez az a fajta találkozás, amely ritkán nyit ablakot a külvilág felé, ezért is számít minden ilyen három nap. Ha valaki kíváncsi erre a világra, a csend és a szigorú rend mögött érdemes látni az embert is.
Ha valaki hasonlóan zárt szerzetesi életre kíváncsi, ezt csak úgy lehet igazán megérteni, ha elfogadjuk: ott a hallgatás a mindennapok része.
